FUISZ50

Néhány szó a kiállításról

Első fotókiállításom alapötlete, hogy olyan történeteket meséljek el az érdeklődőknek, amelyek a képeken keresztül az állatok viselkedését, és a kialakulásukért felelős evolúciós folyamatokat, kényszereket is ismertetik. Miért marakodnak a koncon a keselyük, és hogy találják meg a táplálékukat? Miért esznek gyümölcsöket a kvézálok vagy seregélyek, és a táplálkozásuk hogy befolyásolta elterjedésüket, tollruhájuk díszeit? Miért tömörülnek eget elsötétítő felhőbe a seregélyek, és miért érdemes telepeken fészkelni a gyurgyalagoknak?

Miért lett a kiállítás mottója „Hozd magaddal a mobilod!”? Miért tartom fontosnak, hogy okostelefonnal vagy táblagéppel lehessen további információkra vadászni a képek alatt található QR kódok segítségével? Nos, ez egy véletlennek köszönhetően alakult így. A fiam osztálya és német cserediákok meglátogatták a Magyar Természettudományi Múzeum Argentin dinoszauruszok kiállítását, és megdöbbenve fedeztem fel, hogy a német diákok a kézzelfogható, gigantikus csontvázak és rekonstrukciók megtekintése helyett a gyereksarokban, a „dinótojásokba” bújva, a világhálón kerestek digitális élményeket. Azután az állandó kiállítás Magyarország élőhelyeit bemutató több száz négyzetméterén is átrohantak, és 3 perc valós kiállításlátogatás után ismét a mobiljukba temetkeztek. Akkor ébredetem rá, hogy ezt a korosztályt csak digitális játszótéren keresztül lehet a kiállítóterembe csalogatni.

Így lett a kiállításom mottója „Hozd a mobilod!”. A telefonról a kinyomtatott, falra került képekhez kapcsolódó tartalmakat, az adott fajt ábrázoló további képeket tölthet le a látogató. Persze akinek nincs ilyen eszköze, az a kiállítás anyagát bemutató honlapon végiggörgetheti, elolvashatja az evolúciós meséket, meghallgathatja a hanganyagokat, megtekintheti a videókat.

Jó szórakozást kívánok az evolúciós képregényhez a kiállításban és világháló digitális ösvényein!

Magamról

Ötven éve születtem, huszonöt éve szereztem diplomát biológusként és angol szakfordítóként. Jó alkalom ez egy képes visszapillantásra. Az általános iskola felső tagozatában nyaranta a veszprémi állatkertben önkéntesként dolgoztam, és nagybátyám Pajtás fényképezőgépével állatportrékat készítettem. Konrad Lorenz könyveit olvasva döntöttem el, hogy felnőttként állatviselkedést és evolúciót szeretnék kutatni. Amikor egyetemista koromban a kollégiumban rendezett fotókiállításból valaki elemelte a falról a Mediterrán naptánc című képemet, megbizonyosodtam róla, hogy rajtam kívül legalább még egy embernek tetszenek a képeim.
Szerencsés vagyok, mert nem csak a szabadidőmben tanulmányozhattam és fényképezhettem az állatokat. A fényképezőgép elválaszthatatlan társam lett a terepgyakorlatok, a külföldi expedíciók és a kutatómunka során is. A munkámnak köszönhetően olyan helyekre juthattam el, amelyeket gyerekkori olvasmányaim alapján mindenképp szerettem volna megismerni, és olyan tájakat, élőlényeket és viselkedéselemeket láthattam, amelyek filmkockára kívánkoztak. Később, amikor muzeológusként a világ legnevesebb fotósainak kiállításait szerveztem, és ismert fotósversenyek hazai kiállításának szervezésébe is bekapcsolódhattam, még több inspirációt kaptam a fényképek készítéséhez.