Az állati intelligencia szárnyas bajnokai

Széles körben ismert, hogy a főemlősök közé tartozó csimpánzok vagy a palackorrú delfinek kivételes intelligenciával bírnak. Az utóbbi évtizedek etológiai, evolúciós pszichológiai és viselkedésökológiai kutatásai rávilágítottak, hogy sokkal szélesebb körben találunk kimagasló intelligenciájú állatokat. A tájékozódás, eszközhasználat és -készítés, a belátásos tanulás, a nyelv alapelemeinek használata és az öntudat megannyi állatfaj sajátja. A kardszárnyú delfin vagy a szürke jákópapagáj például nemcsak az emberi beszéd egységeit képező szavakat képesek elsajátítani, hanem az egyszerű nyelvi szabályok alkalmazását is. A varjúfélék (ide tartozik hazánk madárfaunájából a holló, csóka, vetési és dolmányos varjú, szajkó, szarka) kiemelkedő intelligenciáját az magyarázza, hogy az agy testtömeghez mért aránya esetükben olyan magas, mint a főemlősöknél és cetféléknél, és csak kicsit marad el az embertől. A hollók például kiválóan ismerik saját és a szomszédos csoportok rangsorát, és ennek megfelelően alakítanak ki koalíciókat céljaik elérése érdekében. Egy olasz tolvajnak sikerült arra idomítania szelíd csókáját, hogy pénzt csenjen el a pénztárgépekből… Az állati eszközkészítés hallatán is inkább a levelekből szivacsot készítő vagy a termeszek kipecázására alkalmas botot készítő és használó csimpánzok jutnak az eszünkbe. Pedig a kaledón varjú (Corvus moneduloides) a csőrével képes drótból horgot készíteni, amivel kis résekből is ki tudja piszkálni az élelmet. Egyes kutatók szerint a varjúfélék intelligenciája megközelíti a csimpánzokét. Már Konrad Lorenz, az etológia egyik megteremtője is behatóan foglalkozott a csókák viselkedésével, a jól ismert nyári ludak mellett a csókák voltak a kedvencei. De azt talán ő sem sejtette, hogy a japán nagyvárosokban élő kormos varjak (Corvus corone) az emberre hagyják az eszközök és bonyolult elektromos szabályozó egységek megépítését, ők csak boldog felhasználói a motoros, komputervezérelt diótörőknek. A kemény héjú termések, csontok feltörésének egyik módja, ha nagy magasságból kövekre, sziklákra ejtik őket. A szakállas saskeselyű ezt a módszert használja a nagyobb csontok belsejében található tápláló csontvelő feltárására. A kormos varjak a feltörni kívánt terméseket a műútra pottyantják, hogy az áthaladó járművek feltörjék azokat számukra. Azt is megtanulták, hogy a zebrára ejtett dión áthaladó gépkocsi-forgalom a gyalogosok zöldre váltó lámpájának idejére megáll, így ilyenkor biztonságosan felszedhetik a dióbelet.

Kapcsolódó témák