Különleges tüdővel a Mount Everest fölé: az indiai lúd

Az indiai lúd (Anser indicus) a világ legmagasabb területein fészkelő lúdfaj. A Közép-Ázsiában élő populációk a Himalája hegyláncán átrepülve az indiai szubkontinensen telelnek. Az indiai lúd költését feljegyezték az ázsiai hegyi tavak, folyók mentén és a Tibeti-fennsíkon 5600 méter tengerszint feletti magasságon. Vonulása során észlelték a Makalu és Mount Everest felett is, azaz 9000 méter magasan átrepülni; ezzel a pártás daruval karöltve a világ legmagasabbra hatoló madarai közé tartozik. Hogyan lehetséges, hogy olyan magasságon, ahol hosszú évek kemény edzése után a legfelkészültebb hegymászók is csak apró lépésekkel mozoghatnak, ők a futásnál sokkal energia- és oxigénigényesebb repülésre is képesek? A válasz a madarak különleges felépítésű tüdejében rejlik. Az emlősök tüdejében a faágakra emlékeztető, szerteágazó légcsövek apró hólyagokban végződnek, és ezek falában játszódik le a légcsere. A léghólyagokban a friss és az elhasznált levegő keveredik, így a folyamat korlátozott hatékonyságú. Ezzel szemben a madarak tüdeje az autók hűtőrendszeréhez hasonló léghajszálcsöves megoldású. A hajszálvékony csövekben csak egy irányban mozog a levegő, a kilélegzés és belélegzés nem indukál szembe haladó légáramlatot. Így a vérbe sokkal hatékonyabban oldódhat be az oxigén. Ráadásul a repülés fokozott oxigénigényének kielégítését segíti a tüdőhöz kapcsolódó öt pár légzsák is. A légzsákok még a csöves csontokba is behatolnak, így egyrészt gondoskodnak a madár fajsúlyának csökkentéséről, másrészt hatalmas tartalékot kínálnak a belélegezett levegőből. A madarak kettős légzést végeznek, először a tüdejükbe és a hátsó légzsákokba szívnak levegőt, és a hajszálcsövekben lejátszódik a gázcsere. Kilégzéskor a hátsó légzsákokból ismét levegő préselődik a tüdő egy részébe, és így még több oxigén képes egy belégzés során a vérbe oldódni.