Noha a szalakótaalakúak (Coraciiformes) rendjét kevés, mindössze négy faj képviseli a hazai faunában, ezek a színes madarak nagyon jól teljesítenek az Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület „Év madara” címért történő versengésben. 2013-ban a gyurgyalag (Merops apiaster) volt a győztes, majd a túzok 2014-es „pünkösdi királysága” után a korona vagy vándorkupa ismét a szalakótaalakúakhoz vándorolt. Az albertirsai löszfalon, ahol évek óta kutatjuk a gyurgyalagok költésbiológiáját, a seregély, búbosbanka, gyurgyalag és mezei veréb egyaránt költ, sőt, 2014-ben egy vörös vércse pár is ideköltözött. Az élőlények elterjedése, jelenlegi élőhelyeik és az egyes területeken észlelhető fajgazdagságuk rengeteget elárul evolúciós múltjukról. A nagyobb rendszertani egységek – a családok és rendek – fajgazdagsága rendszerint ott a legnagyobb, ahol az adott csoport kialakult, és ahonnan aztán elindult a fajok képződésével párhuzamosan a csoport elterjedése. Az élőhelyek benépesítését, az új források kihasználást az adaptív radiációnak nevezett folyamat, a környezethez történő alkalmazkodással együtt lezajló fajképződés biztosítja. Azonban a fajképződés sok faj jelenlétében, éles versengés mellett végbemenő folyamata lassú lépésekben zajlik, ráadásul erősen korlátok közé szorítva. Képzeljük csak el, hogy Afrika rendkívül fejlett ragadozóktól – gondoljunk csak a falkában vadászó oroszlánoktól és hiénakutyáktól a vízben leselkedő krokodilokon át a rengeteg kígyóig ragadozó madarakig az itt élő húsevőkre – hemzsegő szavannáin egy zebra típusú növényevő a ragadozó életmód felé tesz néhány tétova lépést a mutációk vak véletlen összjátéka folytán. Nos, ebben a versenyben semmi esélye sem lenne. Az adaptív radiáció akkor mutatja meg igazi erejét, gyorsaságát, mikor például egy frissen kialakult vulkáni eredetű szigetcsoportra, mint a Hawaii-szigetekre vagy a Galápagos-szigetcsoportra véletlenül elvetődik egy megtermékenyített nőstény, kisebb alapító populáció. A még lakatlan szigetek szabad „ökológiai fülkéit” benépesítve a fajképződés hallatlan gyorsasággal új fajokat hoz létre, ahogy ezt a galápagosi Darwin-pintyek példázzák a különféle táplálékok hasznosításhoz alkalmazkodott, merőben eltérő alakú csőrűkkel és testméretükkel. Ha morfológiájukkal képtelenek egy kihívásnak megfelelni, akkor viselkedésükkel alkalmazkodnak. Akár a harkályok szerepkörét is átveszik: a csőrükben tartott kaktusztüskékkel piszkálják ki a rovarlárvákat a fák ágaiból. Hogy egy nálunk ismertebb család példájával éljünk, a verébfélék családjának 26 faja van. A búbosbanka ezzel szemben családjának egyedüli faja, csak a Madagaszkáron élő U. e. marginata és az afrikai U. e. africana alfajt tekintik egyes szakértők önálló fajnak. A rend valamennyi hazai képviselője – az előbb említett két faj mellett a jégmadár (Alcedo atthis) és a szalakóta (Coracias garrulus) – feltűnő tollazatú, fémes, irizáló színekkel ékeskedő madár. Mindannyian ürgekben költenek. A rend fajgazdagsága a trópusokon éri el csúcspontját. A többi szalakótaalakúhoz hasonlóan a búbosbanka is főleg rovarokkal táplálkozik, ezért a telet Dél-Európa, Észak-Afrika, illetve a trópusi Afrika kedvező éghajlatú, bőséges táplálékkínálatot nyújtó területein tölti. Hazánkban március végén jelennek meg a revírt foglaló hímek, majd hamarosan a tojók is megérkeznek. Elsősorban a nyílt, de fákkal tarkított területeken költenek. Fészküket harkályok által kialakított odúkba, partfalakba, farakások vagy akár kövek alá rakják. Szívesen elfogadják a költőládákat is. A 4–10 tojásból álló fészekaljon két és fél hétig kotlik a tojó. A költés alatt a hím eteti párját, majd a szülők a fiókákat a kikelésük után közösen táplálják 3–4 hétig. A búbosbanka főként az Alföld homokos területein gyakori, hazai állománya 10–17 ezer párra tehető. Az európai állománya enyhén csökken.