Üresfejű akrobaták: az alpesi és núbiai kőszáli kecske

Az Európában, elsősorban az Alpokban honos alpesi kőszáli kecske (Capra ibex) és a Közel-Keleten valamint Afrikában élő núbiai kőszáli kecske (Capra nubiana) a hajmeresztő sziklafalakon olyan játszi könnyedséggel ugrál, mintha könnyed sétagaloppot végezne. Ráadásul a kifejlett, 70–110 kg-os hímek, a bakok, fején 100 cm hosszú és 10-15 kilogramm tömegű szarv díszeleg. Képzeljük el, hogy mennyivel nehezebb a Széll Kálmán téri metrómegálló lépcsőjén egy 15 kilogrammos hátizsákkal felsprintelni... Bár a kisebb termetű (17–30 kg) nőstények, a jerkék is viselnek szarvat, testméretükhöz viszonyítva sokkal kisebb a fejdíszük. A kérődzőknél, szarvasoknál, bivalyoknál, kecskeféléknél és juhoknál általában a hímek fejdísze sokkal nagyobb, mint a nőstényeké. Ha ezeknek a táplálékszerzésben, ragadozókkal szembeni védekezésben lenne elsődleges szerepük, a nőstények sem engedhetnék meg maguknak, hogy kisebb agancsokat vagy szarvakat viseljenek. Amikor a hímek és nőstények testmérete és díszítettsége jelentősen eltér, joggal gyanakodhatunk arra, hogy nem (csak) a természetes szelekció felelős ezen bélyegek kialakításáért. Sok faj esetében a nőstények befektetése a következő generációba (vemhesség, tojásképzés, szoptatás) sokkal jelentősebb, mint a hímeké. Ezért a hímek egymás közt versengenek (intraszexuális szelekció) a nőstényekért, mint erőforrásokért. A hímek közti versengés ezért a harcképesség növekedését, illetve az ezt jelző bélyegek hangsúlyozását részesíti előnyben. Elég az oroszlánfókák vagy rozmárok irdatlan testtömegére vagy a szarvasagancsok méretére gondolni. Azonban a színes tollazat, az összetett ének vagy a páva faroktollai nem feltétlenül a harcképesség fokmérői. Ezek az ellentétes nemnek szóló jelzések. Ugyanis ha egy hím csak az ivarsejtjeivel járul hozzá a következő generációhoz, a nősténynek érdemes nagyon erőteljesen válogatni, hiszen utódai rátermettségét így képes biztosítani. Az élénk bőrfelületek, a szimmetrikus test, a hibátlanul lejtett násztánc mind-mind a hím kiváló genetikai adottságait reklámozzák. Amotz Zahavi, a zseniális evolúcióbiológus felvetette, hogy a nőstényeknek szánt jelzések kialakulására a hátrányelmélet a legjobb magyarázat. Ha egy hím óriási szarvat, agancsot, uszályt cipelve is képes életben maradni, ezek kifejlesztésére is marad energiája, akkor tényleg kiváló genetikai állománnyal kell rendelkeznie, és azt utódaira is átörökíti. Elméletének alátámasztására a kőszáli kecskénél jobb példával nehéz lenne előhozakodni! Persze ők sem rontanak meggondolatlanul, üres fejjel, egymásnak! Vagy mégis?! A kőszáli kecskék, vastagszarvú juhok vagy argali juhk kosai nem véletlenül viselnek hatalmas szarvakat. A párzási időszakban a hímek teljes sebességgel egymásnak rontanak, és néha kilométerekről hallható csattanással ütközik össze a szarvuk és homlokuk. A kecskefélék megvastagodott koponyacsontjának homloki részén a csont belsejében levegővel telt üreg található, amiben finom csontlemezek kötik össze az elülső és hátsó falat. A modelltanulmányok szerint az ilyen szerkezetű koponyacsont sokkal jobban képes ellenállni az óriási mechanikai terhelésnek, a rugalmas elülső lemez és a csontlemezkék csillapítják, elosztják az ütés erejét! Lehet, hogy a szerelem elveszi a kecskebakok eszét, de az evolúciótól “ajándékba kapott” ütközéscsillapítóik megmentik őket egy kiadós agyrázkódástól...