Szelíd óriások? Ökoszisztéma mérnökök? Infrahangos csábítók? Egy biztos: nehézzsúlyú versenyzők: az afrikai elefánt (Loxodonta africana)

Az afrikai elefántok bolygónk legnehezebb szárazföldi állatai, a kifejlett bikák hat tonnás tömeggel és három méter feletti agyarakkal büszkélkedhetnek. Az állatvilágban megszokottakkal ellentétben nem a szemfogaikból, hanem a felső metszőfogaikból alakulnak ki az agyarak, és ebben a furcsa „szokásban” a szirtiborzok osztoznak velük. A híres agyarak elsőrangú fegyverek és eszközök, az egyik mindig kopottabb, hiszen a jobb- és balkezes emberekhez hasonlóan az elefántok is az egyik agyarukat többet használják a másiknál. Társas életük rendkívül fejlett, a csordán belül a tagok felismerik egymást, segítik a világra jött borjak első lépéseit, és óvják, támogatják a kicsiket az itatók sáros vizében. Az elefántok az emberi fül számára hallhatatlan, alacsony frekvenciájú, úgynevezett infrahangokkal kommunikálnak egymással, akár több kilométeres távolságról is. A megtermékenyítésre kész nőstények így csalogatják magukhoz az egyébként a csordáktól elkülönülten, magányosan élő bikákat. Ilyen óriási tömeg mellett persze nem sok természetes ellensége akad a kifejlett elefántoknak. Vajon mi magyarázza, hogy mégis egy vezértehén által irányított csordában élnek a nőstények és fiatal egyedek? Nos, a 22 hónapos vemhesség után nagyjából 110 kg tömeggel születő elefántborjak és a fiatal egyedek nincsenek biztonságban az afrikai vadon falkában támadó nagymacskáival, az oroszlánokkal szemben. A Chobe Nemzeti Parkban a száraz időszakban a kisebb növényevők nagy létszámban elvonulnak, hogy vizet és zöld legelőket keressenek. A területüket védő oroszlánok az ott maradt legveszélyesebb prédára, elefántokra vadásznak. A predációs nyomás ellen a legjobb védekezés az egyedek csoportokba szerveződése. Az elefántok ökoszisztéma-mérnökök, azaz az élőhelyüket gyökeresen megváltoztatni képes fajok. Óriási tömegükkel, taposásukkal felnyitják a záródó bozótokat, erdőket, sőt, egyes növények magjainak csírázását és elterjedését is elősegítik azzal, hogy a tápcsatornájukban a külső burkot megemésztik, és messzire szállítják őket. Hasonló címet a hódok érdemelnek ki, amelyek a patakok felduzzasztásával merőben új vizes élőhelyeket képesek létrehozni. Az agyar, az elefántcsont azonban bolygónk legvérszomjasabb csúcsragadozójának, az embernek kedvelt nyersanyaga, és ez komolyan veszélyezteti az elefántokat. És persze az elefántok esetleges eltűnése egy sor ma még előre nem látható problémát okozhat majd. Timothy F. Flannery nagyszerű könyvében: The Future Eaters (1994) bemutatja, hogy Ausztráliában a megafauna, azaz a nagytestű növényevők az ember megjelenésével párhuzamosan eltűntek: az ember a kipusztulásig vadászta őket. Hiányukban a túlburjánzó, óriási bozóttüzekben felperzselődő növényzetet az őslakosoknak kellett kezelni. Ahhoz, hogy a növényzet vadászatra alkalmas maradjon, megújuljon, és a talaj termőképessége se csökkenjen, a bennszülöttek az égetéses tájhasználatot fejlesztették ki. Az európaiak térhódításával azonban ez a rendszer is összeomlott, mára az emberi behatások a természetes flóra és fauna maradványait a nemzeti parkok területére szorították vissza.